Dunaújvárosi kistérség

Fejér megye, amely a Közép-Dunántúl régióba tartozik, az egyik legváltozatosabb területe hazánknak. Székhelye: Székesfehérvár. A megye nagyobb déli része az Alföld dunántúli nyúlványának számító Mezőföld területére esik. Ezenkívül a Bakony keleti része és a teljes Vértes hegység, valamint a Gerecse, továbbá a Bicskei-dombság és a 27 km² területű Velencei-tó színesítik a terület domborzatát.

Történelem:

A megye területén már 20 000 évvel ezelőtt léteztek emberi települések a mai Nadap és Csór községek környékén. A Bicskéről előkerült, a neolitikum idejéből származó leletek világhírűek. Az i. e. 3. évezred végétől az i. e. 1. évezred elejéig máig ismeretlen nevű népek éltek itt és építettek többek közt földvárakat is.
Közvetlenül a rómaiak előtti időszakból kelta nyomokra is bukkantak a régészek. A rómaiak idején már több állandó település volt Fejér megye mai területén: a székhely Gorsium volt, de Baracs (Annamatia) és Dunaújváros (Intercisa) is ismert település volt. A középkor hajnalán hunok, gótok, longobárdok és avarok tartózkodtak a Duna mentén. 586-tól folyamatosan érkeztek nomád népek egészen Árpád és a magyarok bejöveteléig.

895 és 900 között érkeztek a honfoglaló magyarok erre az országrészre, amely központi elhelyezkedése révén a fejedelmi Megyer törzs szálláshelye lett. Géza fejedelem székhelyén kezdett kiépülni a mai Székesfehérvár (akkoriban: Fehérvár). A város I. István korában a területi alapon szerveződő királyi vármegyerendszerben megyeszékhellyé vált. Székesfehérvár volt a 16. század közepéig a magyar királyok koronázási városa és a legtöbbjük temetkezési helyszíne is.

A középkori Fejér vármegye magába foglalta a Duna-Tisza közén elhelyezkedő egykori Soltszék területét is. A megyében besenyők és kunok is letelepedtek az Árpád-kor végén. 1333-ban már alispán és szolgabíró is működött az akkor már nemesi vármegyében. A megye területe 1543 és 1688 között török uralom alatt állt. A török közigazgatás három szandzsákja fedte le: a budai, a székesfehérvári és a simontornyai. A török uralom és a háborúk alatt a falvak pusztulásnak indultak, a lakosságszám csökkent. 1692-ben szervezték újjá a közigazgatást, Székesfehérvár csak 1703-ban lett ismét szabad királyi város. A megye nagy területeit birtokul kapó nemesi családok között voltak a Batthyányak, Zichyek, Hochburgok és Heisterek. A 17. század folyamán a magyarok mellett szlovák és német lakók telepedtek le a török időkben elnéptelenedett területekre. A 18. század végére kialakult a megye lakóinak jellegzetes paraszti kultúrája.

Fejér megyére jellemző földrajzi pontjai:

Szélső települések égtájak szerint:
- a megye legészakibb települése Mány (Bicskei kistérség),
- a megye legdélibb települése Vajta (Sárbogárdi kistérség),
- a megye legkeletibb települése Dunaújváros (Dunaújvárosi kistérség),
- a megye legnyugatibb települése Bakonycsernye (Móri kistérség).

Kistérségei:

Abai kistérség
Adonyi kistérség
Bicskei kistérség
Dunaújvárosi kistérség
Enyingi kistérség
Ercsi kistérség
Gárdonyi kistérség
Móri kistérség
Sárbogárdi kistérség
Székesfehérvári kistérség